1. fejezet

Sziasztok! Egyik nap gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy megmutatom nektek egy régebbi történetem, ami szerintem rettentően hangulatos és elég szórakoztató is. Fogadjátok szeretettel és olvassátok az első fejezetet, amiben ugyan még semmi lényeges nem történik, de kellőképp megmutatja az atmoszférát, illetve háttértörténetet ad az egésznek. Remélem elnyeri a tetszéseteket, én nagyon szeretem!

Hát akkor nem is húznám tovább az időt, jelezzetek vissza, ha gondoljátok, iratkozzatok föl és olvassátok serényen az első fejezet mind a tíz oldalát! :) Íme az Amelia és a vadász!

UI.: a szöveget kell görgetni! :)

A mesék, amelyeket tiszta szívből tiszta szívnek alkottak, amelyek megnevettettek vagy elkápráztattak egy ártatlan lelket, azok a mesék életre kelnek

  

A hátam már eszeveszettül sajgott a sok pakolástól, de megérte. Lassan a végéhez közeledtem, már csak az apróságokat kellett elcsomagolnom és indulhattam is a kijelölt cél felé. Bár nem terveztem, hogy ekkora kupit csinálok magam körül, de sajnos az utazás mindig szerencsétlenkedéssel jár.

            – Muszáj elmenned? – kérdezte Alice, szokásosan szikár hangon.

            Úgy állt meg mögöttem, hogy észre sem vettem, hogy egyáltalán bejött a házamba. A barátnőm természetellenesen platinaszőke frizurája tökéletes kontrasztban állt a sötét, kissé kopott falakkal. Meg kell vallanom, hogy ahhoz képest, hogy a kerestem javarészt meghaladta az átlagost, nem éltem túl nagy luxusban, egy kis lakást béreltem a belvárosban. Végül is nem kellett több nekem a magam szórakoztatásához, mint egy üveg bor, egy írógép és az unalmasan töltött percekre egy jó könyv. Az ajtóban álldogáló kísértet, aki egyben az őrangyalom, azonban másképp vélekedett erről. Szerinte nagyobb lábon kellene élnem és hírnevemhez híven kiemelkednem a hétköznapokból.

            Világéletemben tiszteltem őt, nem csak azért, mert a menedzserem és az egyik legjobb barátnőm is volt, hanem mert ő egyszerűen… vonzotta ezt magához. Szőke haja kontyban csücsült a tarkóján, a fekete keretes szemüvege kiemelte éles, barna szemeit, a mai halványlila kosztüm pedig különösen jól állt neki. A fejemben mindig is így képzeltem el egy igazi szado–mazo királynőt, bár a kemény külső a munkája velejárója, nem könnyű nőként megélni az ő szakmájában.

            Összefonta a karját és a hálószobám ajtajába támaszkodott, miközben én halomra pakoltam a ruhákat az utazótáskámba.

            – Azt hiszem, igen – válaszoltam mosolyogva. – Amúgy is, te ajánlottad a helyet, ahova elvonulhatok.

            – Igen, Em, de… én ezt nem tartom túl jó ötletnek. Már lerendeztem neked egy halom interjút, szerepelhetnél egy kvízműsorban! – előre lépett széttárt karokkal. – Ezeket most mind le kell mondanom. Azt fogják hinni, hogy kiégtél.

            – Inkább higgyék azt egy időre, hogy kiégtem, minthogy tényleg így legyen. Nincs ihletem. Vagyis van, csak nem mászik elő. Egyelőre túl sok nekem Manhattan, most elég a nyüzsiből és nem akarom egy férfimagazinban, fehérneműben végezni.

            – Nem is rossz ötlet, majd felírom – kuncogott és visszatámaszkodott.

            – Azt próbáld meg – nevettem hangosan. – Azt látom a legjobb lépésnek, ha elvonulok. Tudod, mint Nora Roberts vagy Stephen King! – ráhuppantam a táskámra és erőlködve próbáltam becipzárazni.

            – Ők is elvonultak?

            – Gondolom… miért aggódsz ennyire? Végül is a szülőfaludba megyek, nem?

            – De te nem oda akarsz menni, hanem az erdőbe! Az az erdő veszélyes, Em és, ha eltűnsz, akkor én munkanélküli leszek! – affektált, mintha csak az anyám lenne az első igazi bulim előtt, bár belül nagyon jól szórakoztam ezen. 

            – Nagyon kedves, hogy értem aggódsz, hehe. Tudtommal nem leszek egyedül, olvastam, hogy van bent egy kis közösség.

            – Ők fura emberek.

            – A falu lakói – forgattam a szemem.

            – De sosem érintkeznek velük! Az istenért, te nőttél ott fel vagy én?!

            Halkan morogtam magamban és végre sikerült összeforrasztanom azokat a fránya fogakat a bőröndön. Elégedetten a bakancsom után nyúltam, majd beleléptem. Alice kipréselte a levegőt vörösre rúzsozott ajkai közül, amikor észrevette, hogy hajthatatlan vagyok. Igazán hozzászokhatott volna már ehhez a tulajdonságomhoz.

            – Értsd meg, csak aggódom. Ott még térerő sincs.

            – Majd minden este felhívlak a faluból. Ígérem – angyalian rebegtettem a szempilláim. – Nem vagyok olyan fontos ember, hogy ennyire odalegyél, hogy egy időre kiesek a képből.

            – Még, hogy nem vagy fontos? Te vagy jelen pillanatban a Roys Publishing House íróinak a listáján az egyes számú!

            Ó, igen, szinte már el is felejtettem, a Roys Publishing House-t, avagy a munkahelyemet. A nevéből arra következtetne az ember, hogy csupán regények kiadásával foglalkozik, azonban sokkal többre tartották ennél. Nem csak a fontos újságok és folyóiratok székhelyéül szolgált, hanem fotó- és zenestúdiók is alakultak benne, amik kezdtek elég híresek lenni. Ráadásul az egész épület akkora volt, mint egy kisebb város. Az alapító huszonhárom évvel ezelőtt tűnt el rejtélyes körülmények között, azóta pedig semmit sem lehetett tudni róla, holott a családja a mai napig minden követ megmozgatott, hogy előkerüljön, de mintha elnyelte volna a föld. Az igazgatói székben az öccse ült, aki komoly és nagyhatalmú üzletember lett, holott csak négy évvel élt többet, mint én.

            – Alice… kérlek – ráncoltam a homlokom.

            Utálom, amikor bárki ezzel hozakodott elő. Közel sem voltam olyan fontos, mint amilyennek beállítottak, csupán egy a sok közül. Ha eltűnnék, a kiadó akkor sem menne a süllyesztőbe.

            A könyvespolcomhoz fordultam és egy külön, kisebb bőröndöt feláldozva minden kedvenc regényem és tanulmányom belepakoltam. Ki tudja, lehet, hogy szükségem lesz rá ott, ha másért nem, akkor unaloműzőnek. Legszívesebben a ruháim helyett is könyveket vittem volna, de Alice szerint ott a túléléshez nem barokk körmondatok, hanem vastag, kötött pulcsik kellenek.

            – Greg már így is rágja a fülem… – morgott, amire én felkaptam a fejem és majdhogynem kiejtettem egy francia szimbolista kötetet a kezemből, miközben ő zavartan játszadozott az ujjaival.

            – Mikor beszéltél te Greggel? – kérdeztem komótos hangon.

            Greg az öcsike, és pár hónapja elég zűrös szerelmi életet folytatott Alice-szel, ami nekem közel sem tetszett, mert az én kedves menedzserem fülig szerelmes lett belé, a nagyhatalmú főnök pedig csak hetyegett.

            – Alice? Kérdeztem valamit – elé léptem és a szemébe néztem. – Megint beadtad a derekad?

            – Igen, be – sóhajtott. – De ne próbáld terelni a témát! Mérges rád, azt hiszi, hogy át akarsz menni máshova.

            – Mondd meg neki, hogyha továbbra is szexuálisan zaklatja, és érzelmileg megnyomorítja a legjobb barátnőm, akkor az lesz a vége! – nem tudtam megállni, ezért megemeltem a hangom.

            Az a mocsok férfi, azt hiszi, hogy bármit megtehet? Állítólag a bátyja is hatalmas nőcsábász volt, mindenkivel lefeküdt, aki nőneműnek mondhatta magát, melegebb volt, mint harminchat fok és dobogott a szíve.

            De Alice nem vette észre, hogy mit is csinál vele valójában ez a kapcsolat, hogy mennyire ártott neki. Amikor megismertem ezt az életerős, fiatal nőt, sosem gyengült el. Mindig magabiztos volt és erős, de mostanában amikor, egy lopott pillanatban bekukkantok hozzá, csak mélabúsan, banga-szerelmesen pislog maga elé.

            Hangosan felnevetett és átölelt.

            – Ugyan már, te emiatt ne stresszelj, velem minden rendben, sőt, kifejezetten jó. Neked is kéne ilyen partner, akkor talán nem tenne ilyen feszültté a szerelmi téma.

            – Na, már csak az kéne – nevettem erőltetetten.

            Én meg a pasik? Talán egy éve randim sem volt. Nem azért, mert én nem akartam, hanem egyszerűen nem hívtak sehova. A rendes pasik félnek a híres nőktől azt hiszem. Nem, mintha annyira hiányozott volna, életem jelen szakaszában csak púp lenne a hátamon. 

            – Talán abban az erdőben találok valakit – felkaptam a kabátom és kihúztam a táskákat a hálóból az előszobába, így már teljesen felöltözött széldzsekis pompámban tündököltem a csinos és nőies Alice előtt, aki kedvesen, szinte anyukásan mosolygott rám.

            – Kötve hiszem. Mondom, hogy ott nagyon furcsa emberek élnek, de majd meglátod – közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt. Fűszeres parfümje felkúszott az orromon és melegséggel, otthonérzéssel töltött el. – Meddig szeretnél ottmaradni?

            – Három hónapot. Talán négyet.

            – És minden este hívsz!

            – Maximum kétnaponta – vigyorogtam.

            Kelletlenül csóválta a fejét és eltűrt egy fekete hajtincset a homlokomból.

            – Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél, Em. Nem bírnám ki, ha történne veled valami.

            – Nem fog semmi, ne izgulj – átvettem az ellágyult mosolyt, én is annyira szerettem őt, mint ő engem.

            Amióta Manhattanbe költöztem, Alice Emerson volt a családom.

            – Azt hiszem, indulnod kéne, amíg be nem sötétedik teljesen – a hangjából teljes meghatottság hallatszódott és láttam rajta, hogy mindjárt sír.

            – Jaj, ne, kérlek – a nyakába borultam, hogy ne lássam az elkeseredett arcot. Adtam egy puszit az arcára és elindultam, mint ahogy tanácsolta.

            A lépcsőház első emeletének minden lépcsőjén végigdöcögött az utazótáskám kereke nagy zajt csapva, de minden egyes koppanását a szívember zártam. Hiányozni fog ez a hely, még ha nem is örökre távozom, akkor is. Odalent a ház előtt parkolt az autóm. A hátsó ülésre vágtam a cuccaim, én pedig a volán mögé pattantam. Elővettem a térképet a kesztyűtartóból, még utoljára átnyálazzam, ezután elindultam Silverflower felé, ahol talán életem legjobb regényét fogom megalkotni.

~*~

            Az út hosszú volt, azóta besötétedett és az eső is esni kezdett és amint letértem az autópályáról, az utak tele lettek kátyúkkal, néhány akkorával, hogy beverem tőlük a fejem a tetőbe.

            Körülbelül hatórányi adag kellett életem legszörnyűbb vezetési élményéből, hogy megpillantsam az „Üdvözöljük Silverflowerben!” táblát, és egy átláthatatlan rengetegben találjam magam. Amikor átnéztem a faluról írt honlapokat, olvastam erről az erdőről. A helyiek nagy becsben tartották, néhányan pedig akkorában, hogy be is költöztek oda. Eddig teljesen lenyűgözött ez az elhivatottság a természet iránt és igazából ez inspirált, hogy idejöjjek, de most, hogy a húsz méter magas fák közre fogtak és semmit sem hagytak látni az úton kívül, fényt alig eresztettek át, viszont annál több sűrű, zöldes párát hánynak magukból, egy kicsit megrémültem. Teljesen horrorfilmbe illett a helyszín, már csak azt vártam, hogy egy feketehajú kislány jelenjen meg a reflektorfényben. Ha felém fordulna és véres lenne az arca, nem érdekelne, áthajtanék rajta.

            Erősebben markoltam a kormányt és a gázba tapostam, hogy gyorsabban lakott területre érjek. Éreztem, ahogy hidegveríték ütközik ki rajtam, a fekete, hosszú hajam zavartan dobáltam és minden furcsa dologra kapkodtam a fejem. Talán tényleg nem kellett volna idejönnöm, és Alice-nek igaza volt.

            Ezek a gondolatok egészen addig bennem fészkeltek, amíg az erdő szinte egy csapásra szerte nem foszlott előttem, és meg nem pillantottam az első fényeket. Az útviszonyok is kissé jobbak lettek és hamar megtaláltam a fogadót, ahonnan elvileg a kocsmáros majd elvezet az erdőbe. Elég későre járt már, de az ablakokon halványsárga, nyúlós fény szűrődött ki, remélem, még ébren vannak és nem fog haragudni a tulaj késői látogatásért, bár a menedzserem biztos hívta már számtalanszor, hogy megérkeztem-e.

            A fejem fölé kaptam a kabátom és átvágtattam a szakadó esőn. Amint benyitottam, hallottam, ahogy az ajtó fölé akasztott kis csengettyű csilingelne, azonban egy óriási dörrenés szárnyalta túl a gyengéd hangot, amit fehéren izzó villám követett, ami egy közeli villanyoszlopba csapott bele és hangos recsegéssel kisült minden elektromos tárgy, így a villany is.            

            – A fene egye meg! – reccsent nem is olyan messziről a sötétségből egy dühös férfihang.

            A fiókok halkan surrogni kezdtek, majd egy elemlámpa fénye villogott erősen a szemembe, amire kicsit felszisszentem.

            – Hahó… – suttogtam halkan. Ha egy véres arcú kislány ugrik elém, leütöm valamivel.

            – Bocsánat kisasszony, sajnos gyakran megesik errefelé az ilyesmi.

            Halkan huppant a földön két láb és minden lépés nyomán megreccsent a fapadló. Nemsokára egy hosszú szakállas, békésarcú férfival találtam magam szemben. A sötétbarna szemek ismerősen csillogtak, azonnal feltűnt az Alicével való hasonlóság.

            – Miss Quinn? – dörmögte halkan.

            – Igen, Mr.…

            – Emerson. Alice nagybátyja – nyújtotta a kezét, én pedig megráztam.

            A távolban halkan felberregett valami, majd pislákolva visszatért a fény. Mögöttem egy másik férfi jelent meg, de ő sokkal fiatalabb volt. Befurakodott mellettem és Mr. Emersonhoz lépett.

            –Beindítottam a generátort, öreg.

            – Jól van, látjuk – jókedvűen hátba verte, majd felém biccentett. – A hölgy Emilia Quinn, az unokatesód ügyfele, akiről már annyit mesélt.

            A barnahajú férfi rám pillantott és egy nagyot nyelt. Kék szemeiben visszatükröződött az én karamellszínű íriszem és bennem is megállt az ütő. Az a céda! Sosem mesélte, hogy ilyen helyes pasikat ismer!

            Hosszú lábak, izmos test, farmer és bőrdzseki, szembe lógó haj… ó, pont az esetem. Jól fogom magam itt érezni, úgy hiszem. Írok egy jó kis regényt, közben meg is házasodhatnék. Haha… na persze. 

            Szelíd és érzékeny mosoly ült a duzzadt ajkaimra, erre még emlékeztem a tinédzser éveimből, amikor a csábítás nagymestereként voltam számon tartva a szülővárosomban.

            – Hello, Emilia – nyújtottam a kezem és óvatosan lehúztam a kabátot a fejemről, gondosan ügyelve, hogy az ében hullámok megfelelően kilátszanak alóla.

            – Üdv, Ben vagyok, az unokatesó – félszegen viszonozta a mosolyom, mellé kedvesen megrázta a kezem.

            Egy pillanatig elmélázva pislogtunk egymás szemébe, amiről rögtön tudtam, hogy a vonzalom kialakult. Basszus, nem emlékeztem már semmire, időtlen ideje nem volt normális kapcsolatom. És vele lehetett volna egyáltalán vagy csak szex, mint Alice és Gregory Roys között? Azt hiszem, én azt nem akarom… sosem voltam olyan lány. Mindig is oltárnak tekintettem a testem és nem sokan tudtak annyira a bizalmamba férkőzni, hogy… beférkőzzenek. Szóval… annyira elszoktam még a gondolattól is, hogy elpirultam és lekaptam róla a tekintetem.

            Nem vagyok olcsó, se könnyen megkapható és szerelemre se vágyom, de talán… a kékszemű vidéki unokatesó megadhatta volna azt a szenvedélyt, amitől kedvem támadna szerelmes regényt írni… hmm…

            Lopva felpillantottam rá, ő még mindig férfiasan mosolyogott.

            – Még nincs hol megszállnod, igaz, Emilia? – kérdezte. – Remek szobáink vannak, neked ingyen.

            – Nos, úgy volt tervben, hogy az erdőben fogok megszállni. 

            Mindkettőjük elsápadt és kissé aggódva pislogtak egymásra. Mégis mi van azzal az erdővel, hogy ennyire fél tőle mindenki?

            – A Märben? – bökte ki teljesen elhűlve Ben.

            – Nos, ha ez a neve, akkor igen. Lehetséges, hogy már most odamenjek? Ez a nagy vihar igencsak megmozgatja a fantáziám, odabent pedig még izgalmasabb lehet.

            – Már bocsánat, Miss Quinn, de úgy hiszem, hogy egy olyan erdő nem egy ilyen hölgynek való, mint ön – dörmögte a szakállas Mr. Emerson a baseballsapkája alól.

            – Ezt hogy érti? – vissza kellett magam fognom, hogy ne csattanjak fel. – Én mégis milyen hölgy lennék? – húztam össze a szemöldököm.

            – Az ottani emberek… furák, tudja…

            – Igen, igen, ezt sokszor hallottam. De miért olyan furák? Valami szekta?

            – Nem, jóindulatúak, csak…

            – Akkor nincs csak. Ha nem fognak tőlem hajat lopni, aztán a fogamból valami szertartásos babát csinálni, akkor nincs ellenvetésem. Van kiadó szobájuk?

            – Minden bizonnyal, Miss Quinn – dadogta.

Olyan, mintha én lettem volna a mindenható királynő, aki nem félt attól a gonosz erdőtől. Ugyan már, mégis mi lehetne ott olyan szörnyű?

– De szerintem már túl késő van ahhoz, hogy odamenjünk. Jóban vagyunk az ottani kocsmárossal, holnap, ha még mindig ragaszkodik a tervéhez, akkor vagy én, vagy a fiam bekísérjük önt, ha így megfelel.

            – Azt hiszem – a rémületük, meg, hogy én ilyen magabiztos voltam a dolgomban és nem éreztem magamban azt a rettegést, mint ők, erővel töltött el. Szélesen mosolyogtam és hol ide, hol oda pillantgattam. – De nem értem, az elejétől úgy volt eltervezve, hogy oda megyek. Alice nem mesélte?

            – Nem – Ben maga elé bámult elgondolkodva. – Ő azt mondta, hogy itt fogsz megszállni és nem… ott…

            Az ott szót olyan elmélyülten, egyben aggódva ejtette ki, hogy végigfutott tőle a hideg a hátamon. Lehet, hogy itt mindenki elmebeteg és arra készülnek, hogy megöljenek, aztán megegyenek…

            A fejemhez kaptam. Jesszus, olyan hülye vagyok! Le kell állítanom a fantáziám és alaposan kipihennem magam, hogy ne ilyen abszurd dolgokon járjon az eszem.

            – Ben, mutasd meg Miss Quinn-nek a szobáját – adta ki az utasítást a nagybácsi és visszavonult a pult mögé, ahol néhány korsót kezdett törölgetni.

            – Persze – nyögte. – Van holmid? – fordult aztán hozzám mosolyogva.

            – Őőő… igen, a kocsiban, két táska. Mindjárt behozom.

            – Hagyd csak, majd én – ezzel ki is rohant az ajtón magunkra hagyva kettőnket.

            Emerson bácsi egy szót sem szólt, csak csendesen matatott, hellyel sem kínált, mintha itt sem lettem volna. Valószínűleg akkor is ezt csinálta, amikor betoppantam. Elég kínos a helyzet. Az öklömet szorongattam és hallgattam a széldzsekimről lecsöppenő esőgyöngyök szimfóniáját. Mintha egy örökkévalóság telne el, amire kinyílik az ajtó mögöttem és a későtavaszi éjszaka csípős szele megnyalta ismét a testem. Egy kicsit megvacogtam, majd követni kezdtem Bent az emeletre.

            – Ne haragudj apámra, mindig nyűgös, amikor tönkremegy valami a ház körül.

            – Nekem nem tűnt nyűgösnek, csak inkább… – elhalt a hangom, magam sem értem, miért.

            Valamiért kezdett nagyon nem tetszeni ez a hely. Mindenki nyomott és olyan arcot vágtak, mintha egy hullát rejtegetnének a pincében. Basszus, és ha így van?! Én meg belekeveredtem és még az éjszaka folyamán ott fogom végezni.

            Újra megráztam a fejem. Már megint ostobaságokra gondoltam. Ők Alice rokonai, semmi hasznuk nem lenne abból, ha felkoncolnak, ha meg megteszik, akkor ők is így járnak, mert biztos bosszút állna értem.

            Ettől egy kicsit megnyugodtam és nagyot sóhajtottam. Mindenesetre kedvesnek kellett maradnom, hiszen ők láttak vendégül ma estére. Nem mondhattam olyat, hogy a szakállas apád olyan, mint egy pszichopata.

            – Inkább? – kérdezett vissza.

            – Nyugtalan.

            Ben mélyet hallgatott. Megálltunk egy szoba előtt és csendesen elforgatta a kulcsot a zárban. Láttam, hogy fején találtam a szöget.

            – Miért? – erősködtem. – Amint az erdőről van szó, mindenki olyan furcsa lesz. Mi van vele?

            – Silverflower egy üdülőfalu, Emilia. Nyáron rengeteg ember jön ide, akik ugyan kirándulnak a Märben, de csakis a kijelölt utakon, amik messze elkerülik a bentlakókat. Még senki sem akart találkozni velük. Kérlek, itt minden tele van kikapcsolódási lehetőségekkel, nem tudnánk inkább elmenni pecázni vagy ilyesmi? – a hangja sürgető és egy kicsit fenyegető. Uram ég, mi van itt az emberekkel?

            – És miért ártana annyira, ha az üdülők találkoznának azokkal az emberekkel? És ne mondd nekem megint azt, hogy furcsák, mert ezt már sokszor hallottam.

            – Ártanának az üzletnek – jelentette ki nemes egyszerűséggel, amit még egy vállrándítással is megtűzött.

            – Bocsáss meg, de azt hiszem nem értettem tisztán. Miért? – húztam össze a szemem.

            – Emilia, ez a falu titka. Ha megtudnád, és netán szétkürtölnéd, akkor ez a hely pusztulásra lenne ítélve, mert senki nem jönne ide.

            Belökte előttünk a fehérre mázolt ajtót és előre nyújtotta a kezét, hogy menjek be. Amint beléptem, ismét egy hatalmas villám hasította ketté Silverflower sötét egét. Nem jó jel. Az ablakomon át láttam az erdőt, ahol egy fa most lángokba borult, azonban a jóképű férfi ügyet sem vetett rá, csak letette egy sarokba a táskám. 

            – Nem szeretitek a kívülállókat… – motyogtam.

            – A kívülállók a munkánk.

            – Azt megértem, de akkor se szeretitek őket… féltek tőlük, hogy… megtudják ezt az akármit.

            – Talán igazad van – dünnyögte. – Mosdó a folyosó végén balra.

            Ezzel behajtotta az ajtót. Hát, úgy néz ki, hogy mégsem fognak romantikus szálak kötni ehhez az éles tekintetű sráchoz, milyen kár.

            – Miért Mär? – jutott az eszembe az elnevezés. – Honnan ez a név?

            Az ajtó recsegve kinyílt, Ben ott áll. A folyosó fényei fekete árnyra formálták a testét, mintha nem lenne se arca, se más egyéb testrésze.

            – Mennyire vagy otthon a német nyelvben? – búgott, mintha egy középkori balladába kezdene bele.

            – Egyáltalán nem.

            – A Mär a Märchen szóból származik, azt jelenti: mese.

            – M-miért pont ez? – megremegett a hangom.

            – Mert olyanok, akik ott élnek, csakis a mesékben létezhetnek.

            Az egyetlen rés, ami a menekülésem szolgálhatná, most teljesen bezárult előttem és egyedül találtam magam. „Csakis a mesékben létezhetnek.” Ez mégis mit jelent? Vámpírok? Zombik? Vérfarkasok? Nem értem…

            A szűkös, amúgy kellemesen berendezett szobában még teljes volt a sötétség, egyedül az ablakon át beszivárgó lángoló fa fényei táncoltak a fehér falakon és adtak némi világosságot. Odasétáltam és bámultam a többihez képest még aprócska növésű tölgyet, aminek a tövében sürgő-forgó fekete alakokat láttam kirajzolódni.

~*~

            Szerintem természetes, hogy ezek után egy percet sem tudtam aludni, csak forgolódtam egész éjjel és járt az agyam. A végén arra jutottam, hogy olyan, mintha belepottyantam volna egy regény kellős közepébe és nekem kellene majd megfejtenem a titkokat, amik a békés, csendes kis üdülőfalut, Silverflowert lengik körül és az egész még csak most kezdődne el. Nem tudtam, hogy érezzem magam, féljek-e vagy izgatott legyek, akárhogy is, kíváncsi leszek, mi sül majd ki az egészből.

            Amint felkelt a nap újra az ablakhoz léptem és a fát keresem az emberekkel, akikkel ma találkozni fogok, és akiktől az egész falu feltehetően rettegett, de mindannyiuknak hűlt helyét találtam. A tölgyből csupán egy fekete koromkör maradt, az eső azonban továbbra is szakadatlanul zuhogott.

            Märchen… mese… mindig is szerettem a meséket és sosem olyan dolognak tartottam őket, amik ilyen reakciókat váltanak ki emberekből. Na, jó, persze vannak szélsőséges esetek, de a legtöbbjük nem, vagy lehet, hogy csak én gondolom így, aki rajtuk nőtt fel és fontolgatja egy írását. Nem tudom, egy azonban biztos: én ma bemegyek abba az erdőbe, ha törik, ha szakad.

            Egy melegítőnadrágban és vastag pulcsiban támolyogtam le a földszintre, ahol Ben és az öreg Emerson épp reggeliztek egy asztalnál.

            – Reggelt – morogtam álmosan és leültem közéjük.

            – Jó reggelt – mosolyogtak rám kedvesen, a tegnapi feszült hangulatnak a nyomát sem láttam.

            Ben egy fehér pólóban kávét kortyolgatott és engem méregetett. Még mindig eszeveszettül jóképű és a kivillanó kulcscsontja csak még vonzóbbá tette. Az állát halvány borosta takarta, meg kell mondanom, nagyon jól áll neki. Jobb formában kéne lennem, a hosszú hajam ki kellett volna fésülnöm, mert jelen pillanatban olyan volt, mint egy fekete szénakazal, a szám pedig száraz és a szokásosnál is duzzadtabbnak érzem. Bár, ahogy a szeme csillogásából láttam, most egészen tetszettem neki így. A tegnap estéhez képest teljes száznyolcvan fok. Az itteni emberek nagyon szeszélyesek.

            – Valami reggelit? – dörmögte a nagydarab férfi mellettem és kimászott az asztal mögül.

            – Ha lehet – motyogtam zavartan.

            – Kávét?

            – Igen, köszönöm.

            Kettesben maradtunk Bennel, aki most kulcsba fonta az ujjait az asztalon és mosolygott rám. Úgy bámult, mint aki teljesen átlátott rajtam és egyetlen pillantásból megtudná az összes titkom és ehhez egyáltalán nem fűlött a fogam. A titkaim ne tudja meg senki…

            – Mi az? – szakadt ki belőlem kétségbeesett nevetéssel együtt.

            – Semmi, csak furcsa reggel nőt látni itt.

            – Hogy érted?

            – Csak ketten vagyunk itt apuval, nem vagyunk hozzászokva az ilyesmihez.

            – Ahhoz képest, hogy egy fogadót vezettek, ez elég fura – zsörtölődő volt a hangom, vártam már azt a kávét.

            Nagyot sóhajtott.

            – Nem így értettem…

            – Pontosan tudom, hogy értetted.

            Mr. Emerson egy nagy tálcával tért vissza, amin sonkástojás és egy nagy bögre kávé gőzölögött.

            – Remekül néz ki, köszönöm – jókedvűen láttam neki, közben ő visszaült.

            – Nos, Emilia, még mindig ragaszkodik a tervéhez?

            – Igen, úgy hiszem…

            – Rendben. Hajnalban átnéztem Calebhez.

            Kérdően pislogtam.

            – A kocsmáros.

            – Ó. Oké.

            – Van egy kiadó kis faházuk a kocsmához közel, ha megfelel.

            – Egy egész ház? – tátottam el a szám.

            – Egy apró ház. Ne számítson luxusra, de ha beázik a tető, akkor szóljon neki vagy nekünk és megjavítjuk.

            – Oké, jól hangzik – belekortyoltam a kávéba. – Mennyit kérnek érte?

            – Ingyen lesz.

            Hitetlenkedve megráztam a fejem.

            – Ugye mondta nekik, hogy legalább három hónapot leszek?

            – Igen, de tudja… ők nagyon kedvesek, ritkán jár náluk valaki, de olyankor megtesznek mindent, hogy a vendég kifogástalanul érezze magát.

            – Hű – elismerően biccentettem. – Tényleg nagyon kell tartani attól, hogy elriasztják a turistákat.

            – Nem erről van szó, Emilia – morgott a párbeszédbe Ben. – De majd mindent elmagyarázok, mert ezek olyan dolgok, amiket neked is tudnod kell, ha oda akarsz menni. Edd meg a reggelid, aztán indulhatunk is. 

            Nem válaszoltam, csak gyorsan befaltam a finom ételt és felszaladtam átöltözni. Alice előre felkészített, hogy erre tavasszal folyton csak esik és elég hűvös az idő, ezért szerencsére hoztam magammal meleg ruhát, de a legnélkülözhetetlenebb mindenképp a bakancs. Ilyen sok csapadékkal hatalmas sár lehet odabent. Felkaptam a megszáradt, zöld széldzsekim és már kész is voltam. Leráncigáltam az utazótáskáim, Ben épp a bőrkabátjába bújt bele.

            – Mehetünk? – kérdezte, miközben átvette tőlem a terhet.

            Én csak bólogattam és kilépve a verandára felhúztam egy esernyőt. Kettőnk fölé tartottam, majd bandukolni kezdtünk. A rengeteg csak úgy négyszáz méterre volt a fogadótól, így közben rövid idő állt a felkészítésemre.

            – Nos, mi is az a rettenet, amitől annyira óvni akarjátok a külvilágot?

            A férfi nagyot sóhajtott, hogy megint ezzel erősködtem, de aztán végül is kibökte.

            – Ne ítélj el azért, amit most mondok.         

            – Nem foglak – mondtam sürgetve, miközben a nyúlós, szürke, felhőtlen égboltot bámultam.

            – Az ottani emberek… torzak.

            A fű nedves és csúszós, de nem emiatt vágódtam majdnem hanyatt. Ez most komoly? Ezek tényleg ilyen marhák? Egy egész falu attól rettegett, hogy tönkremennek, mert a turisták esetleg meglátják az erdejükben élő nem olyan szép embereket? Ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem hallottam és ennél bántóbbat sem.

            – Tudod, nem lehet mindenki szép – nem fogtam vissza a hangsúlyt, nyíltan kifejeztem nemtetszésem.

            Most komolyan haragudtam. Jómagam sosem tartottam valami fontosnak a külsőt, vagy inkább úgy mondom, hogy azzal is kedvesen viselkedtem, aki esetleg nem szupermodellnek született. Lehet, hogy én estem túlzásba, de számomra ez felháborító. Eddig is elég ingadozó volt a véleményem az Emerson családról, hol kedvesek voltak, hol kifejezetten undokok, de ezzel most végleg elásták magukat a szememben. Sőt, az egész falu! És Alice?...

            Ben egy ideig hallgatott.

            – Mondtam, hogy ne ítélj el…

            – Az apád úgy gondolja, hogy csak azért, mert nagyvárosban élek, nem láttam még torz embereket?

            – Nem érted Emilia, ők nem egyszerűen csak rondák, hanem ijesztőek… meg kell értened, hogy nem mindenki olyan jószívű, mint te és vannak olyanok, akiket ez kifejezetten elborzaszt.

            – Annyira, hogy a küllemükről kell elnevezni egy egész erdőt?! – megálltam előtte és a fákra böktem. – Gonoszak vagytok, ennyi!

            – Nem vagyunk azok. Sokan púposak és eldeformáltak, mint a Notre Dame–i toronyőr, ezért lett az erdő Mär.

            Hitetlenkedve ráztam a fejem.

            – Tudod, én ennél undorítóbb szöveget még az életben nem hallottam. Lehet, hogy utánad bomlanak a nők, de akkor sincs jogod ilyesmiket mondani!

            – Ha a helyemben lennél, te is így állnál a dologhoz. Te egy gyönyörű lány vagy Emilia és előszörre meglepett minket, hogy az erdőbe akarsz menni, ennyi – magyarázkodik, közelebb lépve hozzám.

            Bennem fortyogott a düh. Valamiért olyannyira meg akartam védeni az ott élőket, mintha a tulajdon családomról lenne szó.

            – Csak menjünk már be végre, oké?

            – Oké… – motyogta magában.

            Elvontam felőle az esernyőt és messze előtte mentem, ám amikor a fák göcsörtös törzséhez értem, megtorpantam. Kissé sötét volt odabent és mindent áthatott a nedves moha nehéz szaga.

            – De nem kell félni tőlük, tényleg nagyon kedvesek – mellém lépett és gyengéden a hátamhoz ért.

            – Nem félek! – csattantam fel és bevágtattam.

            Igazából féltem… nem is tudom pontosan, hogy miért, egyszerűen csak nem tudom, hogy mire számítsak odabent. Az előreláthatatlan mindig megmozgatott az emberek lelkében valami zsigeri, belső ösztönt és arra kényszerít minket, hogy féljünk, vagy legalább legyünk óvatosak és figyelmesek. Nem a külső alapján állt a fő megítélésem, de ha ennyire tartanak tőlük, akkor lehet, hogy engem is taszítani fognak. Végül is bármikor hazajöhetek, ha kínszenvedés lesz az egész, de akkor a kikapcsolódásról szőtt terveimnek befellegzett.

            A lábam úgy szaladt, mintha világ életemben a Märt róttam volna. Automatikusan léptem át a páfrányokat és simítottam végig egyes fáknak a törzsén, persze szorosan mögöttem kullogott Ben is, de olyan, mintha én vezettem volna őt. Természetesen az út nem volt túl bonyolult, túlnyomóan egyenesen kell haladni, de az élvezeti faktor akkor is megmaradt.

            Beljebb a pára egyre több lett a levegőben és már meg is látszott sűrű köd képében, ami mint túlvilági szellem lengte be a pókhálókkal átszőtt csupasz ágakat, mesés gyöngyöket varázsolva rájuk, mintha csak csepp paloták lennének. Aztán mintha elvágták volna, a köd eltűnt és egy tisztásra léptem ki, amiben csak ritkán magasodtak szálfák az égig.

            Mindenfele apró zsúptetős házikók álltak a talajtól felemelve, cölöpökön. Úgy huszonöt kisebb épület állt itt és egy nagyobb, ami feltételezésem szerint a fogadó lehetett. A házak egyeletlen köröket alkottak és mindennek a középpontjában egy óriási tűzrakó helyet láttam. A szemem oda-vissza cikázott ezen az idilli tájon, teljesen elvarázsolt a látványa. Egy csipetnyi béke ebben a rohanó világban. Ilyen házakat csak néhány képen, illetve múzeumokban láttam eddig. Az összes fala fából készült, a tetején lévő zsúpszalma nedves illatát idáig is érezni lehetett. Néhány közé zsinórokat feszítettek ki, napos időben biztos a teregetést szolgálják. Megmoccanni sem tudtam, csak tátott szájjal bámultam. Mindenre számítottam, barlangra, hálózsákokra, sárból készült kunyhókra, de ilyen mesébe illő kép még csak az eszembe sem jutott.

            Mese… Azt hiszem ez nekem mást jelent és nem a torz embereket.

            Ha már itt tartunk, egy teremtett lelket sem láttam, minden csendes és nyugodt, csak azt lehet hallani, ahogy a magas, zöldlombú fák leveleiről pocsolyákba érkeztek az esőcseppek.

            – Ilyenkor mindenki a fogadóban van – jelentette ki Ben, ahogy felzárkózott mellém.

            – Mindenki?

            – Nem sok szórakozás van errefelé, amikor esik az eső, nem tudnak tüzet rakni, ilyenkor a fogadóban mulatnak. A magányért jöttél ide?

            – Nos… részben.

            Valami titokzatos és jókedvű félmosoly jelent meg az ajkain, mintha az eddigi, a Märben élők iránt érzett ellenszenvének fekete szövete felperzselődött volna, mint a sűrű köd ebből a völgyből.

            – Miért? – tettem fel a kérdést átvéve a jókedvét.

            – Minden este együtt mulatnak. Hol táncolnak, hol régi történeteket mesélnek. Nagyon közösségi emberek és nagyon összetartóak.

            Egy hosszú pillanatra vigyorogva egymás szemébe bámultunk, mintha azt akarnánk sugallni, hogy torz külső ide vagy oda, ezért szívesen tartoznánk közéjük.

            – De én nem mehetek be veled, vissza kell mennem segíteni. Megleszel?

            – Őőő… persze – dadogtam egy kicsit megriadva, hogy egyedül leszek sok ismeretlen között. – Kit is kell keresnem?

            – Caleb – somolygott, ahogy látta a kétségbeesett szemeim. – Ne izgulj, fel fogod ismerni. Szinte mindig a pult mögött van és félszemű. És kérlek… az itt látottakról nem beszélhetsz senkinek, aki kívülálló. Ez nagyon fontos.

            Forgattam a szemeim és bólogattam, mintha meg se hallottam volna, aztán a titokzatos személyre terelődnek a gondolataim.

            – Ó, hát ez remek… egy félszemű csapos – motyogtam szinte magamban, és amire feleszmélek, az egyetlen ismerősnek nevezhető arc eltűnik mellőlem.

            Na, most szedd magad össze Emilia Quinn! Eddig nem volt túl sok gondod az idegenekkel, mindig könnyen és hamar barátkoztál, de ez most viszonylag más. Olyan érzésem van, hogy most nem is a való világban vagyok, hanem nem is tudom… becsöppentem volna valahova… máshova. Egy új történetbe. Igen. Ez egy kis közösség, ahol régóta élnek együtt, együtt kelnek, együtt fekszenek, együtt mozognak, lehet, hogy itt nem lesz olyan egyszerű.

            Vettem egy mély lélegzetet és döcögősen magam után rángatva a táskákat a legmesszebb lévő, legnagyobb faház felé vettem az irányt, amihez közeledve egyre több nevetést és zajt hallottam. Felcibáltam a holmim a lépcsőn a nagy verandára, ott letámasztottam és minden bátorságom összegyűjtve bekopogtam az ajtón, ami nagyon lassan, nyikorogva nyílt ki előttem.