2014. augusztus 23., szombat

2. fejezet

 Sziasztok! Az egyik lelkes olvasónak hála úgy döntöttem, hogy a tervezettnél sokkal korábban adom ki a kezeim közül a második fejezetet. Emilia végre belecsöppen a harminchat fős falucska mindennapjaiba, tehát új szereplőkben nincs hiány, ráadásul felbukkan a második címszereplőnk is!

Mindenkinek jó olvasást kívánok, ne feledjétek el a visszajelzést és az esetleges feliratkozást! ;)  




Feszengve álltam, a kezem ökölbe szorult a fogantyún és fogalmam sem volt, hogy mit várjak, hogy fognak fogadni? 
            Odabentről tompa gyertyafény és tömény füst andalgott a szabadba, amint egy kicsit kitisztult a légkör, rögtön huszonöt döbbent szempárral találtam magam szemben.
            A pillanat a végtelenségbe nyúlt. Egyetlen szót sem hallani, még lélegzetvételeket sem, a néma csend nehéz bársonya borult mindenre. A maradék füst még volt annyira sűrű, hogy nem láthattam tisztán az arcokat. Istenem, vajon milyenek? Valóban olyan borzalmasak? Fogok tudni mosolyogni rájuk, vagy sikítva elszaladok? Nem, azt nem. Emilia Quinn egy bátor és magabiztos fiatal írónő, aki nem retten vissza ilyesmiktől. Kicsit megráztam magam.
            Végre valahára kitisztult a látótér és… várjunk csak, ez… ezek… vagyis ők. Bizony, ezek ők! Csöppet sem hasonlítottak szörnyetegekre, hiszen… teljesen ugyanúgy nézek ki, mint Ben vagy én. Abszolút… akkor mégis mi?... Nem értem.
            Döbbenten álltam az ajtóban, megmukkanni sem mertem. Lehetséges, hogy a falusiak és Alice voltak olyan szemetek, hogy direkt megijesztettek? És én még voltam olyan naiv és be is vettem! Hogy lehetek ekkora marha?!
            Ültek itt nők, férfiak, gyerekek, idősek, minden korosztályból láttam embereket. Igen azokat, nem szörnyeket. Ha visszamegyek telefonálni, tuti, hogy beolvasok mindenkinek! Ekkora hülyeséget, még, hogy olyan rondák, hogy csak a mesékben létezhetnek, nem hiszem el…
            Mindannyian kicsit furcsállva pillantottak rám, úgy láttam, mintha meg lennének szeppenve. Pont ők? Az egyetlen személy, akinek itt oka van megszeppenni, az én lennék. A reakcióm várták? Én meg az övéket. Jaj, mit csináljak? Hogy csináljam? Ilyen zavarban szerintem még életemben nem voltam
            – Őőő… h-hello… – nyekeregtem kiszáradt torokkal.
            Ekkor még mindig nem jött semmi válaszreakció, mintha szellemet láttak volna. Az egyetlen mozgást a teremben egy szőke hajú kislány okozta, aki lepattant a székéről és felém kezdett baktatni. Kicsit hátráltam tőle, ez így most túl gyorsan jött hirtelen, majd amikor elém ért felmosolygott rám, az orcái, mint vörös almák, a haja, mint a folyékony arany, a bőre pedig gyönyörű hamvas fehér. Mégis hogy mondhatták ezt az ártatlan kis galambot csúfnak?
            – A néni nem fél tőlünk? – pislogott áttetsző, zafírkék szempárjával, amire kihagyott egyet a szívem.
            – Nem… miért félnék? – guggoltam le elé bűnbánó tekintettel, mintha rosszat tettem volna. – A faluban átvertek, ott azt mondták, hogy…
            – Tudom. Ők ilyenek – csilingelt a hangocskája. – Én Engel vagyok – most elnevette magát, tejfogai fehéren villogtak a tompa fényű fogadó dohányfüst illatú termében.
            – Én Emilia, örvendek Engel – válaszoltam átvéve tőle a jókedvet.
            Megfogta a kezem és húzni kezdett magával, miközben a többiek még mindig elképedve bámultak. Mégis mi bajuk? Ők úgy tudták, hogy én vagyok csúf?
            A székek széthúzódtak előttünk, mint régebben Mózes előtt a Vörös-tenger, ahogyan a pult felé haladtunk, ahol egy fehérszakállú, félszemű ember támasztotta a fejét és lenyűgözve mosolygott. Biztosan ő a fogadós. Tényleg eltéveszthetetlen, már csak a kalózos szemfedő miatt is.
            – Emilia Quinn? – dörgött a hangja, egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy hangosabban, mint a vihar morajlása az éjjel.
            – Caleb? – kihívóan villantottam ki a fogam fehérjét. Valamiért, ha ránéztem, elszállt minden aggodalmam és félelmem, biztonságérzetet adott.
            – Tudtam, hogy különleges hölgy a kisasszony.
            – Hogy érti? – miről beszél ez?
            – Hát, nem futott el fejvesztve előlünk – kuncogott és meghúzta a bőrpántot a csuklóján.
            – Már miért futottam volna?
            – Semmiért kisasszony, igazán semmiért – öklével megtörölte az orrát, majd szipogott egyet.
            Nagyon karakteres volt a fickó. Úgy az ötvenes éveit taposhatta, de olyan hatalmas, mint egy kétajtós szekrény, valami furcsa pikkelyszerű trikó feszült dobszerű mellkasán, ősz tincsei a válláig értek, elől párat gyöngyök díszítettek. Nagyon szimpatikus. Nem tudtam megállni, amióta őt néztem, csak vigyorogtam, már fájt az arcom.
            – Nos, kisasszony, bemutatom a falut. Harminchatan vagyunk, hamarosan harmincheten, Greta épp babát vár.
            Ebben a pillanatban egy kedves arcú nő felém intett.         
            – Ó, gratulálok.
            – Falu, a kisasszony Emilia Quinn, egy fiatal és tehetséges írónő, aki épp ihletet keres, én pedig megegyeztem Emersonnal, hogy befogadjuk annyi időre, amennyire csak maradni szeretne. Addig is a vendégházban fog élni. Kérlek titeket, amiben csak lehet, segítsétek őt – olyan lelkesítően beszélt, mintha csatára készülnének, a tömeg pedig reagált, szinte egy emberként búgtak fel és bólogattak, közben kedvesen mosolyogtak.
            Ők… egyáltalán nem gonoszak, sőt… szerintem a legkedvesebb emberek, akikkel valaha találkoztam. Belül melengetett ez az érzés, hogy senki sem volt ellenséges és előre éreztem, hogy minden rendben lesz majd, nagyon jól fogom magam itt érezni, sőt, még azt is el tudtam képzelni, hogy rendszeres visszajáró vendég leszek és hagyom a francba Silverflowert a sznob lakóival együtt. Újra felharsantak a nevetések és a viták, majd hamarosan csak egy lettem a sok közül, és, bár egy kisebb tömeg zsongott körülöttünk, mégis kettesben maradtunk Calebbel.
            – Üljön le! – mutatott az egyik hosszúlábú bárszékre, én pedig engedelmesen felmásztam. – Éhes?
            – Nos, nemrég reggeliztem.
            – Az jó, ugyanis egyelőre egy falat ételünk sincs, ugyanis a vadászunk még nem tért vissza, viszont estére fenséges vacsorára számíthat a tábortűznél.
            – Nagyon remélem – kúszott az arcomra a mosoly. – Köszönöm, hogy befogadtak.
            – Köszönjük, hogy eljött. Tudja, ritkán van vendégünk – egy férfi jött a pulthoz, hogy sört kérjen. Caleb megcsapolt egy hordót a rengeteg közül, amik mögötte álltak és egy agyagkupába csurgatta a mézszínű nedűt, aztán a középkorú ember felém intette a kancsóját, majd visszavonult.
            – Tudom… vagyis Ben mondta.
            – Ben? – kapta fel a fejét. – Teát vagy sört?
            – Teát, köszönöm. Nos, igen, Mr. Emerson fia.
            – Ó! – jött ki a pult mögül és az egyik falhoz sétált, ahol egy hatalmas kandalló tátongott. Pár ember a párkányán ült és jókedvűen beszélgettek. Egy merőkanállal merített egy üstből, ezután visszatért hozzám. – Őt is látni erre? Azt hittem sosem merészkedik be az erdőbe.
            – M–miért?
            – Nem kedvel minket… bár senki sem…
            Elbambultam a szakállas férfi bús tekintetén. Olyan hatalmas, olyan szikár, mégis tele volt érzelmekkel. Együttérzőn mosolyodtam el, és belül tényleg bántott, hogy ezt a sok embert elítélték a külsejük miatt, ami persze teljesen felesleges, mivel nem akadt bennük semmi visszataszító! Egyszerűen úgy néztek ki, mint a valódi emberek, mintha Manhattanben lettem volna. Na, jó, kicsit másképp voltak öltözve, mindenki kizárólag szövetben és bőrben járkált, de csupán ennyit tudtam felsorolni különbségnek.
            Fémből készült teafiltert merített a gőzölgő vízbe, amikor kellően kiázott a növény, elém tolta az italt.
            – Cukor? – kérdeztem szégyenlősen.
            – Nem lesz rá szüksége, Emilia kisasszony – vigyorgott és biccentett, hogy kóstoljam meg.
            A markomba szorítottam a zöld mázas agyagbögrét, kicsit megfújtam és belekortyoltam az italba. A forrón édes íz azonnal elöntötte a torkom. Jó ég, ez jobb, mint amit a nagymamám csinált! De hogy lehet ilyen finom édes? Caleb mintha meghallotta volna a gondolataim, a kérdésem nélkül is válaszolt.
            – Saját recept. Itt minden házi.
            – Mesés – mosolyodtam el szélesen.
Ez az ember egy pillanat alatt képes volt elterelni a gondolataim és szeretettel eltölteni a szívem. Még nem is ismertem, de már nagyon imádtam ezt a szakállas mackót.
– Igen, be kell vallanom, hogy engem is eléggé megrémítettek… nem tudtam, hogy mire számítsak és…
            – De mégis idejött – mutatott rám. – Mégis eljött, Emilia kisasszony. Más csak akkor látogat meg minket, ha szüksége van valamire. Nem mintha túl sokat tudnánk adni, de ön, ön tudta, hogy milyenek vagyunk, mégis idejött. Miért?
            Teljesen összezavart ez az ember. Az egyik pillanatban olyan, mint az apám karácsonykor, a másikban meg egy ókori görög filozófus.
            – Nos… nem a külső alapján ítélek… de azért kicsit féltem. Ráadásul nagyon makacs vagyok. Azt mondták, hogy ne jöjjek ide. Ha tovább győzködtek volna, még a költözésre is elszántam volna magam – somolyogtam.
            – Nem, ez nem a helyes válasz – mélyen a karamellszínű szemeimbe bámult, mintha hipnotizálni akarna. – Ön, kisasszony, egyszerűen csak jobb ember, mint a többiek odakint.
            Értetlenül pislogtam rá. Mi volt ez bennem? Ilyet nagyon… nagyon ritkán éreztem. A hírnév azt hiszem, hogy egy kissé megkeményített. Persze még mindig szeretem az embereket, a családomról nem is beszélve, közvetlen voltam, de… nem túlzottan. Ha az ember nevét túl sokan ismerik, önkénytelenül is bezárkózik kissé és egyre jobban kezdi félteni a titkait, ráadásul sokszor kell megjátszania olyan érzelmeket, amik nincsenek benne. Ilyen a szomorúság, az öröm és a… meghatottság. Ezt éreztem? Évek óta nem dobogott ekkorákat a szívem. Persze tudtam, hogy dicsérték a műveimet, velük együtt engem, de mindig is tudtam, hogy ők ugyan úgy megjátsszák magukat, mint én, nem vagyok hülye. De most… ez olyan másként hatott. Egy idegen ember mondott ilyeneket rólam, hogy… jobb vagyok, mint a többiek.
            – Miért? – mondtam ki hangosan a gondolatmenetem következő kérdését.
            Most Caleb nézett rám úgy, mint én az előbb rá. Aztán bölcsen elmosolyodott, mintha semmi gondja nem lenne az életben.
            – Egyszerűen csak… látom önön, Emilia kisasszony. A szemeiből ez sugárzik. Azonnal lehet tudni, hogy ön egy értelmes, erős, elfogadó, szeretetet adó személy.
            A szívem három nagyot dobbant a torkomban. Ilyen szépeket sosem hallottam még magamról ennyi ismeretség után és én… ilyen lennék? Zavarban voltam, nem tudtam mást, csak kétségbeesetten elvihogtam magam.   
            – Bocsánat, bocsánat – próbáltam mentegetni magam, de még mindig nevettem.
            – Semmi baj kisasszony. Szeretné látni a kunyhót?
            – Igen, nagyon is – vágtam rá azonnal és lepattantam a székről.
            Most néztem igazán körül a teremben, eddig nem tudtam ezt megtenni, mert az aggódás túlságosan is lefoglalt, most azonban mindent be tudtam pórolni. Kör alakú asztalok mindenfele, az összes körül volt véve emberekkel, akik ügyet sem vetettek a nagyvilág problémáira. Ők itt háborítatlanul eléldegéltek a maguk kis univerzumában. A fogadó két falát oldalról három–három apró ablak szegélyezte, amelyek nem eresztettek be túl sok fényt, ezért kellett gyertyát gyújtani.
            Felfele vetült a tekintetem, láttam a vaskos tartógerendákat, a tető vonalát teljes egészében. Fantasztikus volt ez a hely, olyan autentikus, mintha visszautaztam volna az időben hatszáz évet.
            Calebbel a verandán mentünk a zsúp fedezése alatt, hogy ne ázzunk el. Az egyik ablakos falnál fordultunk a lefelé vezető lépcsőre, ahonnan már csak pár lépésnyire álldogált az én édes házikóm. Olyasmi, mint a kocsma, csak kicsiben. Elől egy létrán kellett felmászni az apró teraszra, majd egy faajtón betérve elém tárult a jövőbeli otthonom.
            Egyben voltak a helyiségek, itt is minden csupa fa. Szemben a sarokban simult a falhoz egy kis szekrénysor, ahol gondolom, majd a holmimat tárolhatom, az ajtó mellett, ahol most mi álltunk, egy állványon egy lavór és egy vödör víz ücsörgött, fölötte egy tükör, az ellentétes oldalon pedig… uram isten, az álmom! Egy saját kandalló! El sem hittem, hogy lett egy saját kandallóm! Már ez széles mosolyt csalt az arcomra, pedig még csak most vettem észre egy különleges állat szürke bundáját kiterítve előtte. A falon egy könyvespolc lógott, a csodás téglakandallómmal szemben pedig ott az ágyam, amit teljesen körbevett egy fehér baldachin.
            A látványtól tátva maradt a szám, ez sokkal-sokkal több, mint amire gondolni mertem volna. Az Emerson panzióban rosszabb szobám volt, mint ez, hisz ez valami csodálatos. Tudat alatt mindig is egy ilyen otthont akartam és most, még ha rövid időre is, de megkaptam.
            – Tetszik, Emilia kisasszony?  
            Egy ideig csak kapkodtam a levegőt.
            – Ez… csodás… k–köszönöm. Nagyon szívesen fizetek érte akármennyit!
            – Kérem, ne sértsen meg! – horkant fel.
            – Sokáig leszek.
            – Mindenben a vendégünk, a pénznek pedig amúgy sem vennénk hasznát.
            – Hogy érti? – nincs pénz? Én ezt el sem tudtam képzelni.
            – Itt mindenkinek megvan a saját feladata, amiben segíti a falut. Nem veszünk semmit a városokból, csak nagyon, nagyon ritkán, olyankor pedig cserekereskedelmet űzünk. Itt mindent mi állítunk elő. A nők szőnek, fonnak, főznek, mosnak, de vannak, akik halásznak. A férfiak szerszámokat gyártanak, a földeket szántják fel, ehhez hasonlók és persze ott a vadász, aki…
            – Gondolom vadászik. Értem. Ez fantasztikus, minden olyan… békés és…
            Ritkán fogyok ki a szavakból, de ez most egy ilyen alkalom volt. Az egész helyzet tényleg olyan, akár egy időutazás. Jó érzés volt tudni, hogy akadtak még olyan emberek, akiket nem fertőzött meg a pénz, a háborúk és a valódi értékeket leromboló technika. Olyan érzés fogott el, mintha a megtestesült utópiába csöppentem volna.
            – Nos, a tűz fölött tud magának vizet forralni fürdéshez meg főzéshez, gondolom feltalálja magát.
            – Igen, Caleb, köszönöm – hálálkodtam szélesen mosolyogva és, mint ahogy mindig, most is viszonozta.
            – Akkor hagyom is a kisasszonyt. Ha akármi kell, odaát leszek, azonnal szóljon.
            – Rendben, köszönöm – lehuppantam az ágyra és végigsimítottam a hűvös fehér paplanon.
            Valami vidám, kislányos érzés égett most bennem, mint amikor régen anyunak készítettem meglepetést anyák napjára és éppen készültem neki megmutatni. Persze mindig egy kis hülyeség volt, egy kis apróság. Festett kavics, vagy gyöngyökkel feldíszített toboz, ezt ő is tudta. De minden egyes alkalommal, amikor azon a napon korán reggel bekötöttem a szemét és levezettem őt az ebédlőbe, olyan… mindent elsöprő öröm sugárzott róla, úgy érzem, most újra így éreztem magam. Egy izgatott vidám kislánynak, aki már alig várja, hogy adhasson valamit, amivel másoknak örömet okoz, és most már biztos voltam abban, hogy ez a helyszín hozzá a tökéletes.
            Közben a szakállas férfi már majdnem kiment, amikor visszafordult az ajtóból egy utolsó tájékoztatásra.
            – Jaj, és kisasszony! Ha lefekszik aludni, mindig húzza be a hálót és győződjön meg róla, hogy nincsenek odabent bogarak. Az éjszaka teremtményei errefelé csúnya kórokat terjesztenek – ezzel búcsúzott és teljesen porrá zúzta ezt a tökéletes idilli gondolatot és érzést.
            Picit sikkantva húztam fel a lábam az ágyra. Kórok?! Mégis miféle kórok?! Az előbbi gondolatok gyors nyári záporként hullottak le és új felhők gyülekeztek a fejemben, amiknek esőcseppjei betűként rajzolták ki a „Mit keresel itt Emilia Quinn?”  feliratot.
            Egy pillanatig haboztam és elgondolkodtam. Valóban, mit? Aztán a borongó felhőket villámként hasította szét egy gondolat: könyvet kell írnom! Igen, egy új bestsellert és ebben még a malária sem akadályozhat meg! Na, jó… ezt azért át kellett gondolnom…
            Megráztam a fejem és a bőröndömhöz pattantam, amiből előkaptam a jó öreg írógépem, majd visszavetődtem az ágyba és belevágtam.


~*~


            Vagyis belevágtam volna, ha jött volna bármifajta ihlet! Az egész vidék olyan, mint egy valóra vált mese, és én mégse tudtam összehozni semmi, de semmi használhatót! Nem hittem el… reménytelen voltam. Ráadásul közben be is esteledett és nem mentem felhívni Alice-t, de ilyenkor már nem fogok végigvágtatni az erdőn. Holnap… engem ki fog nyírni. Tuti. Halott ember leszek.
            Bambulásomnak a korgó gyomrom fájdalmas morgása vetett véget. Tényleg, hiszen reggel óta nem ettem semmit. Caleb azt mondta, hogy estére lesz ennivaló. Nagyon remélem, mert tényleg éhen vesztem.
            Csikorogva nyílt az ajtóm. Az első, ami feltűnt középen, az a hatalmas tábortűz, körülötte fekete sürgő-forgó alakokkal. Ez remek, tehát elállt az eső. Még mielőtt végiggondolhatnám, hogy mit fogok mondani vagy csinálni ennyi idegen ember között, a lábam magától odavitt, és ott találtam magam a harsogó tömegben. Kis padokon ültek, falatoztak, nevettek, veszekedtek, pár ember pedig már táncolni kezdett. Valahogy mindig is így képzeltem el a hobbitokat, és ezt a lehető legjobb értelemben értettem. A tűz egyeletlen pattogása, az ázott föld és a jókedvű furulyaszó vidám dallama olyan illatot adott a levegőnek, ami egyszerűen leírhatatlan volt.   
            Egy fiatal férfi pattant mellém, felismertem az arcát, reggel ő is ott volt a kocsmában.
            – Hello, Emilia – mosolygott rám és átnyújtott egy korsót. – Már azt hittük, megrémültél tőlünk és ki se fogod dugni az orrod.
            – Haha, ugyan, kérlek – élvezettel személtem végig a jelenetet, élveztem, ahogy a narancs lángnyelvek forrón leheltek az arcomra és mindeközben a tekintetem minden egyes részleten elkalandozott, szinte nem is figyeltem a férfira.
            – Én Derek vagyok, ha bármi segítség kell, csak szólj nekem, oké?
            – Ó, oké… – dadogtam.
            Lelkiismeret-furdalást kellett volna éreznem igaz? Valaki kedvesen odajött hozzám és én nem is figyeltem rá, de egyszerűen elkápráztatott a…
            Hirtelen, élesen a szemembe fúródott egy tekintet, egy olyan tekintet, amilyennel még soha sem találkoztam. Hideg és szinte már jobban hasonlított a fehéren izzó ezüsthöz, mint az átlagos szürkéhez. Nem tükröződött belőle sem kedvesség, sem együttérzés, mintha nem is ember lett volna, sokkal inkább egy vadállat. Egy vérszomjas vadállat, aki csak arra várt, hogy lecsaphasson. Ki ez a férfi? A tekintete annyira megperzselt a tűzön át, mint ahogy arra még a legforróbb lángnyelvek sem lennének képesek. Ő is a többiek közt ült, mégis magányosan. A hátát egy pokróc melegítette, a kezében tányért tartott, de amióta engem bámult, meg sem mozdult. Teljesen a földbe gyökerezett a lábam, még az arcát sem tudtam megnézni, az ezüstszemek teljesen letaglóztak. Erőt vettem magamon és Derekhez fordultam.
            – A túloldalon… az a férfi… kicsoda?
            Derek odanézett és halkan morgott egyet.
            – Hogy ő? Ő Matt, a falu vadásza – károgta csúfos hangnemben.
            – Nem kedveled? – kaptam fel a fejem.
            – Nem. Azt hiszi, hogy mi tőle függünk, holott nem. Kicsit el van szállva magától.
            Megszakadt az összeköttetés a parázsló tekintetű férfi között és köztem, ami hatására valami furcsa, üres érzés mardosni kezdte a torkom.
            – Nekem nem tűnik olyannak, aki el van magától szállva – dünnyögtem szinte magamnak.
            – Ne ezzel törődjünk Emilia, ez az első estéd itt, érezd magad jól! – elkapta a derekam és berepített a hangulatok kavargó tengerébe.


~*~


            Másnap reggel az ágyamban ébredtem, körülöttem a baldachin gondosan elhúzva, egy bogár sem jutott be szerencsémre. Elégedetten mormogtam, csak ezután ötlött fel bennem a gondolat: hogy kerültem én az ágyba?!
            Felkaptam a fejem, amire éktelen fájdalom hasított a homlokomba, amitől azonnal visszazuhantam az ágyba egyenesen a kezemre, amin… kötés?... Fehér gézkötés? De… miért? Minek?
            Összeszorítottam az ujjaim. Basszus… rettenetesen fáj. Mi történt tegnap este? Elkeseredetten próbáltam törni a fejem, de csak a fájdalmat éreztem. Nagy nehezen széthúztam magam előtt a hálót és leléptem a padlóra, de abban a pillanatban, ahogy megpróbáltam felállni, visszaestem. Szédültem. Berúgtam volna? Minden bizonnyal… jaj, ne!
            Nagyot sóhajtottam, próbáltam visszatekerni a fejemben a fogaskerekeket, de semmi! Berúgtam, már ezer százalék, méghozzá nagyon! Biztos szégyent hoztam magamra és most mindenki bolondnak néz! Ne, ne, ne! Olyan sokszor jártam már ezzel pórul, miért nem tudtad megjegyezni végre valahára, Emilia, hogy: NEM BÍROD AZ ALKOHOLT! Nem és soha nem is fogod!
            Dülöngélve az ajtóhoz baktattam, először nekimentem, de keményen harcolva sikerült kinyitnom magam előtt. Odakint egy kicsit jobban lettem, pár pillanatot elidőztem a verandán. A reggeli pára megült az arcomon és a hajamon, friss volt a levegő, nagyon friss, egyenesen a csontomig hatolt. Ez szintén olyan, amit a nagyvárosban sosem tapasztalhat meg az ember. Mélyet szippantottam belőle, megtelt vele a tüdőm, a szédülésem sokat javult, azonban még csak most következett a neheze. Le kellett másznom a létrán. Miért kellett oszlopokra építeni ezeket a nyavalyás házakat?
            Erősen kapaszkodtam a fokokba, de a kezem nagyon fájt. Amint beértem azonnal az lesz az első dolgom, hogy megkérdezem, azzal mi történt?
            A fogadóban most nem ültek sokan, viszont azok, akik ilyen hajnali pacsirták voltak, már ilyen korán reggel ittak. Hogy bírják? Ha rágondoltam, már rosszul lettem. Hangosan kiáltottak, amint megláttak az ajtóban, amitől az egyre enyhülő fejfájásom újra kiújult, sokkal erősebben tért vissza. Védekezésképpen a fülemre tapasztottam a kezem.
            – Au, au, ne, ne, kérlek! – könyörögtem halkan, amire nevetni kezdetek, majd ketten odaszökelltek hozzám, hogy támogatást nyújtsanak.
             – Bocsánat, csak üdvözölni szerettük volna az új lakosunkat! – harsogták, közben kétoldalról felemeltek és egyenesen a pulthoz vittek, ahol már Caleb várt széles mosollyal a bajusza alatt.
            – Köszönöm, fiúk – megpaskoltam mindkettőjük szövetinges vállát, ahogy felmásztam a székre, majd a másik férfi felé fordultam. – Jó reggelt.
            – Jó reggelt, kisasszony. Jó?
            – Nem… hehe… nem jó.
            – Készítek egy teát – mondta, és máris előkészítette nekem ugyanazt a zöld mázas bögrét, mint amiből tegnap is ittam.
            – Köszönöm. Nos… ez elég kínos, de… én nem emlékszem, hogy mi történt – dadogtam, belül pedig már teljesen elsüllyedtem szégyenemben.
            – Semmi kisasszony, egyszerűen csak berúgott.
            – Egyszerűen? – kiáltották a fiúk egy időben a hátam mögül. – Különleges volt az! Remek bemutatkozó, remek! Haha.
            Nem is tudtam eldönteni, hogy az ismételt visszatérő fejfájásom, vagy a megalázottság érzete miatt, de a markomba temettem a fejem és legszívesebben sírtam volna.
            – Borzasztó voltam, ugye? – nyekeregtem.
            Caleb csak apásan mosolygott, vagyis gondolom. Apám sosem mosolygott rám, amikor részeg voltam, mondjuk ez érthető.
            – Jókedvű volt. Ne szégyenkezzen, ez errefelé sokszor előfordul – elém tolta ugyan azt a fenséges, forró mézízű teát, mint a múltkor. Ez biztosan jót tesz majd, igen.
            – Szörnyű vagyok, amikor iszom. Ráadásul első este…
            – Leitatták, de mindenkit remekül szórakoztatott, kisasszony. Mindenkivel táncolt.
            – És ugye nem… tudja… hánytam vagy ilyesmi? – kínosan nevetgéltem. 
            – Nem, nem, dehogy – elfojtott egy kuncogást.
            Hatalmas kő esett le ennek hallatán a szívemről.
            – Hála az égnek – nagyot kortyoltam a teából. – Ez még mindig csodás. És a kezem? Elestem?
            – Nos – zavartan túrt hamuszürke szakállába –, úgy tűnik, az idegenekre furcsa hatással van a hárspálinkánk…
            – Hárspálinka?... Furcsa hatás? – gyanakodva húztam össze a szemem.
            – A kisasszony… hallucinált tőle – suttogta bűnbánó hangon.
            Ha nem lettem volna ennyire rosszul, biztos, hogy belevertem volna a fejem valamibe, de nem akartam kinyírni magam, így minden önuralmam és maradék önbecsülésem összeszedve közömbös hangon folytattam.
            – Hallucináltam? Mit?
            – A… kisasszony azt állította, hogy ő egy főnixmadár, aki most újjá fog születni és majdhogynem belesétált a tűzbe – úgy nézett rám, mint egy rossz kisfiú, aki eltörte az anyukája kedvenc vázáját, meghasadt tőle a szívem. – Sajnálom kisasszony, nem figyeltem oda önre eléggé…
            – Kérem, Caleb… az én hibám, én sajnálom, hogy gondot okoztam – bátorítóan húztam fel az ajkam.
            – Szerencsére Matthew időben észrevette és így csak a kezét égette meg. Ezután a kunyhójába vitte.
            – Matthew… – ismételtem a nevet elgondolkodva.
            Igen, ő az izzóezüst-szemű férfi, aki olyan gonoszan tudott nézni. A vadász, aki állítólag el volt szállva magától, de nekem segített.
A gondolatmenetem egy óriási csattanás szakította meg, aminek a forrása éppen előttem hevert. A hangtól annyira megijedtem, hogy kapásból hátravetődtem, és egyenesen a székek közé zuhantam. A pulton egy hatalmas halott vaddisznó hevert, aminek szájából vérrel kevert, habos nyál folyt a lakkozatlan fára.
            – Ó, köszönöm Matt, akkor ma ragu lesz ebédre – kiáltott fel vidáman Caleb, miközben erős karjaival leemelte a földre a hatalmas állatot és eltűnt vele egy ajtóban.
            Én még mindig a földön ültem és döbbenten bámultam a férfira, aki minden jel szerint puszta kézzel csapta fel a nem épp aprócska állatot a nem éppen alacsony pultra. Hatalmas ereje volt… ő minden bizonnyal… igen, ő Matthew. Bár a szeméről tudnám a legjobban felismerni, így is biztos voltam benne. Tegnap estéről derengett a nyakig érő, enyhén hullámos haja, ami másodszori nézésre selymes csokoládébarna, mintsem fekete. Az arcán elhanyagolt borosta, testén pedig térdig mindent elfedő sötétzöld kabát lógott, lábán csizma. Nem tévedtem az éjjel, ez az ember minden egyes négyzetmilliméterében egy megtestesült vadállat. Csak most fordult felém… egek, hihetetlen férfiasak az arcvonásai. Az álla szögletes, az állkapcsa szint…
            – Ha érdekel, engem lehánytál.
            – M–mi? – hebegtem meglepetten.
            A hangja olyan, akár egy harci kürt. Erős és vészjósló, mégis hallani lehetett benne valami mélabús, lassú rezgést.
            – Engem lehánytál. Egyenesen a nyakamba – homlokán ráncok sűrűsödtek, az olvadt ezüst szikrázott.
            – Én… b–bocsánat… nem volt szándékos… csak…
            – Csak holtrészegre ittad magad, nem nőhöz méltó módon – az orra rándult egyet és kegyetlenül állta a szomorú pillantásom, nem volt benne irgalom.
            – Én nem akartam… – próbáltam mentegetőzni és felállni a székek közül, de nem ment, visszaestem. – Au…
            Lassan odalépkedett és mintha egy tollpihével tenné, a karjába kapott és felültetett egy másik székre. Nem tudtam mit csinálni, zavarban voltam… ez a férfi olyan hatalmas és erős, gyengének, tehetetlennek éreztem magam mellette és ez nem tetszett.
            – K–köszönöm – miért nem tudtam normálisan beszélni vele, miért dadogtam egyfolytában?!
            – Hülye liba – vetette oda sértő hangnemben, majd kivágtatott az ajtón.
            Meg kellett kapaszkodnom, hogy megint le ne essek. Még hogy én hülye liba?! Ő meg egy bunkó! A fenébe, miért pont neki kellett kiszednie a tűzből? – Oké, ez nagyon bizarrul hangzott… – De így neki kellett megköszönnöm, vagy lehet, hogy nem kéne? Áh, de muszáj volt, különben mindenki legalább akkora tuskónak hinne, mint őt. Mindegy, ha legközelebb látom, megköszönöm neki. Fogadni mertem volna, hogy csak hazudott, és igazából nem is hánytam a nyakába…
            Caleb lépett ki az ajtó mögül, ahol az imént eltűnt, a kezét egy véres rongyba törölgette.
            – Ne törődj Mattel. Amikor náthás mindig morcos.
            Nem bírtam megállni, hogy ne röhögjem el magam. Annyira abszurd volt, hogy egy ilyen hatalmas ember ilyen hisztis legyen egy kis nátha miatt. Mondjuk jobban visszaemlékezve édesapám is mindig kibírhatatlanul viselkedett, amikor csak egy kicsit is megfázott. Ez azt hiszem, egy tipikusan olyan dolog, amit a nők jobban bírnak.
            – Náthás?
            – Igen. Egész végig kint volt az esőben, hogy tudjon hazahozni nekünk ételt – kedvesen pislogett szűk, barna szemeivel, miközben a képre gondolt.
            Én már egyáltalán nem nevettem, csak bámultam ezt a nagy embert, ahogy ilyen érzelgősre váltott. Az arcom megnyúlt és lassan nekem is felderengett, ahogy egy bőrig ázott férfi, aki jobban hasonlított farkasra, egy bokor alatt gubbasztott éjszakákat, hogy legyen mivel megetetni az itt élőket. Ebben a pillanatban kinyílt a fogadó ajtaja és én önkénytelenül is odafordultam. Két alak állt ott, az egyikőjüket rögtön felismertem, Greta volt az, aki kisbabát várt, a másik pedig… Matt… a pocakját fogta és komoly arccal valamit dörmögött neki, de nem hallottam. Tehát ő az apukája. Hmm… ahogy láttam, mindenkivel kedves, csak… velem nem. Érthető… de akkor mégis, miért vágott ez ennyire gyomorba?
            Greta mosolyogva jött be és végül leült mellém.
            – Jó reggelt Emilia, minden oké?
            – Nos… igen, hehe…
            – És te, hogy vagy? Hányadik hónapban vagy?
            – Azt hiszem a nyolcadikban – mosolygott ragyogón.
            Greta elbűvölő teremtés volt, látszott rajta, hogy remek anyuka lesz. Bár nem ismerem régebbről, de valószínűleg, mint a legtöbb nőnek, a terhesség neki is nagyon jót tett. Fényes barna a haja, kipirult az arca és a vászonruhája alatt gyönyörűen kigömbölyödött a pocakja.
            – Azt hiszed? Nem jársz terhes gondozásra?
            Erre ledermedt és összenézett Calebbel. Mégis mi a baj? Rosszat mondtam?
            – Nos… nem… nem… – halkan suttogott, mintha félne valamitől.
            – Miért, Matt nem visz be a városba?
            Kedvesen felnevetett.
            – Matt? Miért vinne ő be a városba?
            Basszus, ezek szerint félreértettem! Istenem, de kínos…
            – Én csak… láttalak titeket odakint, azt hittem, hogy ő…
            – Nem, nem ő az apuka, ő csak sokat segít nekem amióta… – elcsuklott a hangja. – Amióta Jacob…
            Caleb odalépett és kedvesen átölelte a nőt, aki szorosan kapaszkodott a szikár izmokba és halkan szipogott.
            – Nem kell róla beszélned, nyugodj meg – búgott a lány fülébe, aki láthatóan egy kicsit megnyugodott.
            Rögtön tudtam, hogy ez kényes téma, ezért nem is akartam tovább firtatni.
            – Bocsánat… – mondtam bűnbánó hangon, amire a lány kedvesen elmosolyodott és elmorzsolt egy könnycseppet.
            – Semmi baj, muszáj róla beszélnem… Jacob… nemrég… eltávozott. Matt jó barátja volt és megígérte neki, hogy mellettem lesz és segíteni fog… Emilia, ő nagyon jó ember.
            Elnéztem, hogy mindenki – kivéve Dereket – mekkora szeretettel bírt iránta, csak én voltam az egyetlen, aki… a nyakába hányt. Ő nem gonosz, csak náthás… így morcos. És tényleg segített nekem is. Vadászott a falunak, engem pedig nem etetetett meg a kórokat hordozó éjszakai rovarokkal. Mondhatni kedves… hmm… legyen inkább: nem ártó szándékú. Tényleg bocsánatot kellett kérnem tőle, úgy döntöttem, jó kislány leszek, amint lesz lehetőségem meg is teszem, viszont előbb egy másik dolgot kellett elintéznem.
            Leszálltam a székről.
            – Hova megy, kisasszony? – kérdezte Caleb.
            – Telefonálnom kell.
            – Ne kérjek meg valakit, hogy kísérje vissza a városba?
            – Ne, kérem, felesleges! Jól megjegyeztem az utat.
            Gyorsan a kunyhómba vágtattam, felkötöttem a fekete sörényem, átöltöztem és azonnal nekivágtam az erdőnek. Útközben csak az járt a fejemben, hogy Alice minden bizonnyal megnyúz telefonon keresztül, hacsak már ide nem utazott.
            Milyen kár, hogy csak ez járt a fejemben… úgy nézett ki, hogy a térlátásom és az emlékezőképességem mégsem olyan csodás, mint ahogy azt képzeltem. Nem tudom mióta bolyonghattam, de már késő délután lehetett, a nap pedig forrón sütött le, a pára fullasztóan ült meg a smaragdzöld bokrok között. Az az érzésem, hogy órák óta körbe-körbe mentem és az a módszer, miszerint a fák mohás fele mutat északra, egyáltalán nem mutatkozott igaznak, sem hatékonynak. Engem az se érdekelt, ha délen lyukadok ki, csak legalább ne fákat lássak mindenütt!
            Kétségbeesetten forogtam összevissza, minden önuralmam elvesztettem. Éhes voltam és szomjas és nem akartam itt megpusztulni!
            Végre találtam valami élelemfélét. Tudtam, nem kéne mindent összeennem, amit az erdőben találok, de ezt felismertem, ez málna. Óvatosan nyúltam be a vérvörös gyümölcsért, mindkét kezem használtam, hogy minél többet tudjak leszedni, amikor hirtelen valami megfeszült a csuklóm és a bokám körül, majd felrántott a levegőbe. Hatalmasat sikítottam, majd amikor végre megálltam a himbálózásban, megpillantottam a végtagjaimon feszülő köteleket.


5 megjegyzés:

  1. Szia, drága Luna!

    Köszönöm, hogy voltál olyan kedves, és előrehoztad ezt a fejezetet! :) ♥ (más kérdés, hogy miután egy jóságos tündér felforgatta picit az életemet, és az egész bagázs chaten visítozott, nem nagyon tudtam koncentrálni, de hamar megoldódott, és így tudtam a fejezetre hangolódni)
    Szóval, azt hiszem, talán az elmond mindent, hogy már ma hiányom volt. Annyira van egy atmoszférája, egy hangulata az egésznek, hogy az valami hihetetlen. Tudod, én úgy olvasom, hogy közben még millió más dolgot csinálok, például lelkisegélyszolgálatot nyújtok, satöbbi. És ugye közben olvasom, olvasom, és... egyszer csak olyan csalódottan veszem észre, hogy jönnék olvasni tovább, és nincs... és hiányzik... és azt hiszem, ez a legjobb ebben a történetben: hogy nem akarok belőle kiszakadni. Igaz, hogy romantika nincs benne túl sok (MÉG, remélem!!!*-*), de még enélkül is élvezhető, frappáns, és... ajh, sírva röhögős a főnixmadár! Egyszerűen nagyon bírom, nagyon szeretem, és... szeretnék ebben a világban élni. Annak ellenére, hogy még bőven titokzatos, és még nem tudom, mire számíthatok. De ha a továbbiak is ilyen jók lesznek, akkor én látatlanban is megváltom a jegyem oda! :) ♥
    Ölel, csókol, puszil, miegymás:

    K.K.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kinga!
      Szerintem erre nem is tudok mást mondani, valóban csak annyit, hogy köszönöm szépen :)

      Törlés
  2. Kedves Luna! :)

    Hogy megvalljam az őszintét, nem ez az első alkalom, hogy találkozom ezzel a történettel. Már az előző formáját is ismertem, és el is olvastam mind a tizenöt részt. Eszméletlenül magával ragadó történet, alig tudtam abbahagyni, és mikor vége szakadt a történetnek, csalódott voltam, mivel ez egyik cselekményszál függőben maradt. De most, hogy újra megleltem, remélem, tovább fogunk jutni, és a tizenhatodikat is olvashatom idővel. :D

    Na, de térjünk vissza ehhez. Újraolvasva és felelevenítve az emlékeim, még mindig élvezetesnek találom mint a sztorit, mint a részt. Megragad, és az istennek sem akar elereszteni. :) A rész által betekintést nyerhettünk a kis faluba, és annak remek közösségébe. Caleb lelki szemeim előtt tökéletes törzsfőt alakít, és a többiek is mind remek karakterek, főleg Matt. :) Bármennyire is érdes még, tudom, idővel ez változni fog, és modora nem lesz ennyire bántó. A hányós rész, vagyis annak kitárgyalása akkor is, és most is nagyon tetszett. A vége pedig a lehető legjobbkor fejetődött be. :D Milliónyi kérdést vonz maga után, de én csak egyre szeretnék választ kapni: mikor olvasható a következő rész? Tudom, ez is nemrég lett publikálva, és egyáltalán nem vagyok telhetetlen, szóval én türelmesen várok. :) De azért ne késlekedj sokat! :D

    Üdv, Anne ;]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Anne!
      Wow, meg kell mondjam, hogy most iszonyatosan megleptél. Komolyan olvastad előzőleg is? Én azt hittem, hogy a kutya se szagolt arra fele :'D De így te fogod majd legjobban észrevenni, hogy mik is fognak változni, ugyanis lesz nem is kevés ilyen momentum benne :)
      Rettenetesen hálás vagyok a régi követésed és a mostani miatt is, remélem, hogy ezúttal se okozok csalódást, és, hogy az általad szeretett karakterek nem fognak a rossz irányba változni majd :)
      Igyekszem a következő fejezettel, ahogy csak tudok :)

      Törlés
  3. Drága Luna Grott!
    A mai napon akadtam rá erre a fantasztikus blogra, és mind a cím mind pedig a kinézete megragadta figyelmemet. Eszméletlenül jól írsz, az első fejezet nyomban magával ragadott és az élmények csak fokozódtak amikor a második fejezetet is olvasni kezdtem. A karakterek egyszerűen elragadóak, egytől egyig szeretem őket és már most a szívemhez nőttek. Kíváncsi vagyok minden egyes mozzanatra és titokra, és alig várom hogy a következő fejezetet olvashassam. Kérlek soha ne hagyd abba az írást. Emilia személyisége magával ragadó, minden egyes cselekedete nyomon követhető és miértje sem firtatható. Lenyűgöző. Komolyan! Nagyon egyedi ez a történet, és hatalmas ihletlöketet tud adni az olvasónak, na meg a fantáziát is beindítja. Csak így tovább! Én olvasni foglak!
    Ölel sokszor,
    Fanni P.

    VálaszTörlés